Tarthatatlan volt számomra az, hogy csak a nap végén tudjak a skype-on keresztül beszélni a lányaimmal. Rettenetes volt az az egy év, amikor már mindketten nagyon távol voltak. Amikor elérkezett az este, hogy beszámoljunk egymásnak a napi dolgainkról, szinte már odajutottunk, hogy „hááát, ez a nap is olyan volt, mint a többi”.

 

Miért?

 

Mert a fontos helyzetekben távol voltunk egymástól, és amikor már lebonyolódott, nem is volt annyira fontos ezt szóba hozni. Hiányoztak a csillogó szemek, amikor áradoztak, amikor csalódásaikkor velük szomorkodtam, és vigaszt várva tőlem kértek meghallgatást, tanácsot, amikor visszakérdeztek, „és te hogy vagy”?

Tudjátok jól, anyák csak éjjel sírnak, könnyeiket nyelve keresik a megoldást. És jöttek-mentek a gondolatok, oda-vissza, hogy milyen jó lenne…

 

És 2012 júniusában a legidősebb lányom esküvőjére jöttünk, aminek az eredménye, hogy én is maradtam a harmadik legfiatalabb lányommal. Az elején minden nagyon szép, változatos, izgalmas volt, aztán szépen helyére kerültek a dolgok. A lányomnak sikerült beilleszkednie az iskolába, hamar meg tanult beszélni, nagyon jól érzi magát ebben a környezetben. Én…. is elkezdtem tanulni, és ha nem is tartozom a „gyors hajtók” közé, szépen haladok előre. Különféle - nem csak nyelvi - kurzuson vettem részt, hogy színesítsem az amúgy sem egyhangú életemet. Logopédusként csak részben találtam meg a számításaimat, kerestem a lehetőségeket, hogy miként tudnék kiteljesedni.

 

Ha nyitunk az új dolgok felé, új dolgokat ismerünk meg. Ha nem teszünk semmit, maradunk, és marad minden a régiben. Sokszor meg kell válnunk a múlttól, hogy jövőnk lehessen. Időnként egy szemléletváltásra van szükségünk ahhoz, hogy meglássuk az előttünk álló lehetőséget.

„Élj, utazz, kalandozz, örülj, és ne bánkódj!” (Jack Keruac)

 

Hatalmas erő rejlik bennünk, és ha elhiszed, hogy…

 

Hamarosan jövök :)

Megosztás a facebookon